Fekszem az ágyamon, és te jársz a fejemben.

Behunyom a szememet, és hirtelen ott vagy körülöttem. Nem ismerlek, mert sosem láttalak, és mégis ismerlek egy kicsit, a magunk furcsa módján. 

Fekszem az ágyamon, és te jársz a fejemben.

Behunyom a szememet, és hagyom, hogy ott legyél a körülettem. A fejemben. Bennem. Hirtelen elönt a vágy, hogy érezni akarlak - igazából érezni magamban, magam mellett. 

Fekszem az ágyamon, és te jársz a fejemben.

Ajkad az ajkamon, majd a nyakamon, és már csak a képzelgésre is felnyögök. 

Fekszem az ágyamon, és te jársz a fejemben.

Én azt hittem csak játszunk. Azt hittem játék az egész beszélgetés, az elmúlt néhány hónap nem több, mint egy ártatlan flört, ahol mindketten tudjuk, hogy ez lehetetlenebb küldetés, mint Olimpiát szervezni Magyarországra. 

Fekszem az ágyamon, és te jársz a fejemben.

Azt hittem játszol. Magadat, egy szerepet. Sosem gondoltam, hogy ez az egész komoly, vagy azt, hogy ez az egész lehet komoly. 

Fekszem az ágyamon, és te jársz a fejemben.

Hirtelen borítottál mindent. Bedobtad a szeretlek kártyát, és egy pillanatra megállt az idő. Hogyan szerethetsz valakit, akivel sosem találkoztál? Hogyan szerethetsz, amikor alig tudsz rólam valamit? Hogyan szerethetsz, amikor én sem szeretem saját magam?

Fekszem az ágyamon, és te jársz a fejemben.