Nem szeretem, amikor valaki, bárki a bőröm alá férkőzik.

Olyankor mintha nem lennék saját magam. 

Megpillantalak, egy pillanatra görcsbe húzódik a gyomrom, majd elernyed. Rám mosolyogsz, és én visszamosolygok. Egyszerű, kedves gesztus csupán, mégis minden egyes másodpercét az eszembe vésem.

Mintha mostanság nem lennék saját magam. 

Nézem, ahogyan megcsillannak az ősz hajszálak, ahogyan zavarodban a szemed alatti érzékeny bőrt dörzsölöd, ahogyan szemöldöködet összehúzva ráncolod a homlokodat.

Mintha mostanság nem lennék saját magam.

A fejemben egymást kergetik a képek rólad. Soha el nem beszélt párbeszédek, soha meg nem történt mozdulatok, mozzanatok, helyzetek, helyszínek. 

Mintha mostanság nem lennék saját magam.

Nem akarok rád figyelni. Nem akarok a fejemben elképzelt párbeszédeket, mozdulatokat, mozzanatokat, helyzeteket helyszíneket. Nem akarom, hogy a bőröm alá férkőzz, mert akkor sebezhető vagyok.

Mintha mostanság nem lennék saját magam.

Arra gondolok, hogy nem akarok semmire sem gondolni. Nem akarlak a fejembe, nem akarlak a bőröm alatt érezni. Nem akarok arra gondolni, milyen lehet a szád a nyakamon, a kezed a hátamon, az ujjaid mindenhol. Nem akarom hallani, ahogyan a nevemet mondod. Nem akarlak rajtakapni, ahogyan engem nézel lopva. Nem akarom magamat azon kapni, hogy lopva rád pillantok. Nem akarom magam kényszeríteni, hogy ne nézzek rád, amikor a közelemben vagy. Nem akarlak megdicsérni amiért figyelmes vagy. Nem akarlak féltékennyé tenni. 

Mintha mostanásg nem lennék saját magam.

Nem akarom szaporábban szedni a levegőt, nem akarok rád gondolni, nem akarom, hogy a te felelősségedet is én vállaljam. 

Mintha mostanság nem lennék saját magam.

És erről te tehetsz. 

A hátad mögött ültem. Te vezettél. 

Azt hittem a biztonságos Vezető vagy, megfontolt, szabályokat betartó. 

A hátad mögött ültem. Te vezettél.

Szinte semmit nem láttam belőled. Az ezüstüsen csillogó hajszálakat eltakarta a fekete bőr ülés, a kezed biztosan markolta a kormányt. Időnként az ablakhoz támasztottad a könyöködet, és megfeszült rajtad a póló.

A hátad mögött ültem. Te vezettél.

Bátor voltál, már-már vakmerő, én pedig felszabadultan kacagtam a hátsó ülésen, igazán, mélyről, szívből.  Csúszkáltam hátul a bőr ülésen, a testem ide-oda csapódott, a vérem a fülemben dobogott miközben hangosan kacagtam, és hallottam, hogy még erősebben nyomod a gázpedált. 

A hátad mögött ültem. Te vezettél.

Felbőgött a motor, a szívem kalimpált, miközben mindenki sikoltozott én kacagtam, és azt akartam, hogy ez az utazás soha ne érjen véget. Dübörgött bennem az adrenalin, és felszabadultam. Végre felszabadult voltam, gondtalanul nevettem, egyik kanyar követte a másikat. Kacagtam és kacagtál, a fékevesztett gyorsulást hirtelen fékezés követett, mély levegő, és suhantunk tovább.

A hátad mögött ültem. Te vezettél.

Én pedig azon gondolkodtam mennyire vakmerő és férfias ez a száguldás. Ösztönös. Állatias. Adrenalinbomba. Szexi.

A hátad mögött ültem. Te vezettél.

Már nem vezettél. Leállítottad az autót, a motor elcsendesült. Pihegtünk. Miután kiszálltál, kinyitottad nekem az ajtót, és a kezedet nyújtottad. Tudatos volt? Megjátszott volt? Ösztönös volt? Ez vagy te? A száguldozó, hölgyeket autóból kisegítő? Vagy ez a vágyad, hogy így lássanak? Végigsimítottál a hajadon, újra megfeszült a kezed, és egy pillanatra bennem rekedt a levegő. 

Egymással szemben álltunk.

Attól féltem észre fogod venni, mennyire szaporán emelkedik és süllyed a mellkasom. Féltem, hogy a meglátod mennyire recegek. Nem mertem a szemedbe nézni, Te viszont engem fürkésztél, és ettől zavarba jöttem. Nem szoktam hozzá, hogy valaki ilyen fürkésző tekintettel mustráljon, mintha a bőröm alá akarna jutni, mintha a titkaimat akarná hallgatni egész éjjel, mintha valóban érdekelné a válasz a feltett kérdésre. 

Egymással szemben álltunk.

Szaporán szedtem a levegőt, a titkaimat akartad én pedig a biztonságot. 

Egymással szemben áztunk.

És végre egymás szemébe néztünk. 

Fáradt vagyok. Szörnyen fáradt. 

Ha nem szégyellném annyira a könnyeimet, most sírnék. Dörögne az ég, hullanának a könnyek, apadna a bánat a búság tengeréből, és talán megkönnyebbülnék. 

Szeretném neked elmondani, hogy szomorú vagyok. Szeretném neked elmondani, hogy ma délután már sírtam tehetetlenségemben. 

Fáradt vagyok. Szörnyen fáradt.

Szeretném neked elmondani, hogy milyen volt nélküled. Szeretném neked elmondani, hogy mennyit gondoltam rád az évek során, és hányszor de hányszor akartam neked írni valamit, de a végén nem maradt semmi, csak egy sor végéről visszatörölt szmájli.

Fáradt vagyok. Szörnyen fáradt.

Szeretném neked elmondani, hogy mióta újra találkoztunk, én életet álmodtam magunknak. Láttam magunkat kéz a kézben andalogni a főutcán, szinte éreztem a nyakamon a szádat, hallom a fülemben a nevetésedet. Aztán felriadok, és üres az ágy, üres a szívem, üres az élet.

Fáradt vagyok. Szörnyen fáradt.

Segíts, hogy kipihent legyen. 

Vágytam arra, hogy szeress.

Elképzeltem magunkat, ahogyan végre kézenfogva sétálunk a főutcán; ahogyan semmiségeken kacagunk; ahogyanlábujjhegyre állok, hogy meg tudjalak csókolni; ahogyan a fülemhez hajolsz, hogy belesuttogj; ahogyan a nyakamba csókolsz.

Vágytam arra, hogy szeress.

Tudom, hogy valamikor régen, réges régen szerettél. Sülve-főve együtt voltunk, sokat nevettünk. Boldogok voltunk. Sosem bántottál.

Vágytam arra, hogy szeress.

Mintha most mégsem akarnál szeretni. 

Tudom, hogy megbántottalak. Tudom, hogy elhagytalak. Tudom, hogy fáj, mert nekem is fáj, belülről éget és felemészt, és sajnálom, mélyen, a lelkem mélyéről sajnálom, bánom, és gyászolom az elmúlt éveket.

Hiányzol.

Szeretlek.

Szeress.

Kérlek.

 Odaálltam eléd, és arra kértelek, hogy szeress. 

Régen nem tettem már ilyet. Megfogadtam, hogy nem teszek ilyet soha többé, mert ez már előtte sem jött be, másnál sem jött be, de meg kellett tennem. A bőröm alá másztál, befészkelted magad belém, az agyamba, a gondolataimba, a szívembe. A csontomig, a lényemig hatoltál, holott hozzám sem értél. 

 Odaálltam eléd, és arra kértelek, hogy szeress. 

 A magam módján tettem mindezt. Finoman, puhán, szinte észrevétlenül, mint ahogyan a szellő lebbenteni némán a csipkefüggönyt egy késő nyári délutánon. Napokig tépelődtem odaálljak-e eléd, míg végül összeszedtem a bátorságomat, odaálltam, és a magam módján arra kértelek, hogy szeress. 

 Odaálltam eléd, és arra kértelek, hogy szeress. 

 Finoman, puhán, szinte észrevétlenül utasítottál vissza, mint ahogyan a szellő lebbenteni némán a csipkefüggönyt egy késő nyári délutánon.

 Odaálltam eléd, és arra kértelek, hogy szeress. 

 Odaálltál elém, és miután burkoltam elküldtél a fenébe azt mondtad nem fogsz szeretni. 

Nem tudtam, hogy hiányzol, egészen addig, ameddig meg nem láttalak. 

Mosolyogva lépkedtél felém, és én is mosolyogtam, bár inkább zavarban voltam, a hajamat igazgattam, a ruhámat húzogattam, és csak reménykedtem, hogy emlékszel rám. 

Emlékeztél.

Az a néhány óra, amíg együtt voltunk, olyan felhőtlen, gyermeki és őszinte volt, mint nagyon régen semmi. Lehajtottad a fejedet, és a hajadba túrtam. Megálltál mellettem, és automatikusan közelebb léptem hozzád. A közeledben akartam lenni.

Emlékeztél.

A sétálutcán lépdeltél mellettem, és a kezed után akartam nyúlni. Meg akartam fogni a kezedet, az ujjainkat összefűzni, és úgy sétálni a kellemes novemberi napsütésben. A zsebedben volt a kezed, onnan pedig csak nem húzhattam ki, pedig akartam. 

Emlékeztél.

A kellemetlen emlékekre is. Megbocsájtottál, amikor én sem tudtam megbocsájtani magamnak. Neked magától értendő volt, hogy ott vagy, hogy ott vagyok, hogy ott vagyunk, és hirtelen lett vagyunk. 

Hirtelen Grecsó kötetcímekben kezdtem gondolkodni. Megyek utánad. Mellettem elférsz. Harminc év napsütés. Nem akarlak elengedni, mert végre újra az életemben vagy, és ha az életemben vagy, akkor én boldog vagyok. 

Emlékszem.

Emlékszem rád. Arra, hogy milyen voltál kölyökként. Arra, hogy milyen voltam kölyökként, hogy boldogok voltunk, hogy moziba mentünk Húsvét hétfőn; hogy szeretted rajtam a piros-fekete kockás ingemet; hogy lehetetlenség veled egy ágyban aludni; hogy egyszer talán túlléptem egy határt, amikor hosszan simogattalak. 

Emlékszem.

Szégyelltem magam, mert a barátom voltál, a legjobb barátom, össze voltunk ragadva mint a mágnesek, és én hirtelen nem tudtam hol a határ. Csak veled akartam lenni, melletted szorosan, nagylányosan. Pedig kislány voltam.

Emékszem.

Egyszer meg akartalak csókolni, de az lett volna az első, és nem tettem. Nem mertem. Meg aztán azt sem tudtam, tudnál-e rám lányként nézni, és ezt azóta sem tudom. 

Emlékszem.

Ugyanakkor szeretnék a jövőbe látni, és kitalálni, hogy mi lesz. Mi lesz veled, mi lesz velem, mi lesz velünk. Lesz-e velünk? Tudnál-e rám lányként, nőként, társként tekinteni? Akarsz-e az életedbe?

Jössz utánam?

Elférünk egymás mellett?

Hány év lesz a napsütés?

Amikor tegnap új üzenet érkezett tőled, nem is érdekelt a tartalma. 

Repesett a szívem.

Elolvastam az üzenetet, és sírtam, keservesen sírtam, a számat haraptam, már vérzett az ajkam, a szívem, a lelkem, és ordítani akartam.

Repesett a szívem. 

Te írtad az üzenetet, és bár a tartalma nem miattad, de bántott, mégis válaszoltam valami egyszerűt, valami légiesen könnyed kis nyári flörtöt, hogy érezd, nekem kellesz. Nekem még mindig kellesz.

Repesett a szívem.

Mert írtál. Kellett, hogy írj, mert hiányoztál, nagyon mélyen, a lelkem mélyéről kezdtél hiányozni, az üzeneteid, az évődő mondataid, hogy újra egy név legyél a telefonom kijelzőjén saját csengőhanggal.

Repesett a szívem.

Repesett a szívem, mert hiányoztál, és hiányoztál, és akartalak, és akarlak. Akarom, hogy mélyen a szemembe nézz, és viharokról beszélj; akarom, hogy zavarba hozz a kávézóban azzal, hogy mindig a barnát választod majd az ujjad hegyével alig érintve elvedd a barnacukrot az orrom elől; akarom, hogy velem legyél; akarom, hogy beszélj hozzám; akarom, hogy beszélj velem. Beszélgetni akarok veled. Mindenről. Az időjárásról, könyvekről, a zenéről, arról hogyan szereted a tojást, arról, hogy szeretnél engem. Szeretkezni akarok veled, az irodádban, az ágyadban, az ágyamban, az autóban, a parkban, az íróasztalodon, a bőr kanapén, nálad és nálam, és mindenhol. 

Repesett a szívem.

Kellesz, mert ha veled cicázok Sárszemű, akkor nőnek érzem magam, és nem tudom levakarni ezt a kislányos mosolyt az arcomról. Nem is akarom, mert ezeket csak neked tartogatom.

Repesett a szívem.

És te most nem válaszolsz. 

 Nem emlékszem minden pillanatára. Nem emlékszem arra, milyen színű volt a bugyim, vagy a melltartóm. Nem emlékszem arra, hogy milyen zene szólt, pedig szólt valami, talán valami egyszerű gitárzene, ének nélkül. 

Fogalmam sincs, hogy mi a kedvenc színed. 

Szerettem volna nem félni, de féltem. Női magazinok csontig rágott kis béna tipjjei mentek a fejemben, mintha ezekből a vackokból bármit is hasznosítani lehetett volna ott, abban a pillanatban. Vagy bármikor az évek során. 

Fogalmam sincs, hogy mi a kedvenc színed. 

Nem voltunk szerelmesek. Egy éjszakának indult az egész, és én hálás voltam azért, hogy ez csak ennyi. Nem te csókoltál a legjobban, és bár a szex jó volt, mégsem veled volt a legjobb.  

Fogalmam sincs, hogy mi a kedvenc színed. 

De amikor ott voltál, csak rád gondoltam. Nem volt más a fejemben, a szemem csukva volt, és egyszerűen jó volt. Kellettél az életembe, hogy kimozdíts a holtpontról, hogy elhitesd velem nő vagyok, hogy nő legyek, hogy az érezzem, kellek. Kellettem, és kellettél, és kellett az az este, az éjszaka, a beszélgetés, amikor arról beszélgettünk, hogy aktuálisan ki kit szeret. 

Fogalmam sincs, hogy mi a kedvenc színed. 

Mindent tudni akartam rólad, miközben a semmit hajszoltam, mert nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy túl közel kerülök. Nem, nem, és nem. Nem hagyhatom, hogy bánts, hogy elhagyj, hogy elhajts, hogy elköltözz, hogy elvidd magadadl a szívemet egy olyan messzi és távoli helyre, amit még a Google Maps sem talál meg. 

Fogalmam sincs, hogy mi a kedvenc színed. 

Fogalmad sincs, mi a kedvenc színem. De sok olyat tudsz rólam, amit más nem. 

Azt mondtam neked, hogy odamegyek, lesmárollak, és utána elsétálok.

Odamentem. Lesmárolak. Elsétáltam.

Nem pusziszkodtunk. Nem csókolóztunk. Smároltunk.

Odamentem. Lesmároltalak. Elsétáltam.

Megtörtént ez már néhányszor. Néhány éve egy kapatos éjszakán hosszú órákon át smároltunk a forró nyári utcán. Nagyon fiatal voltam, te még fiatalabb voltál, és akkor minden olyan jónak tűnt. Ifjú voltam és bohó, bizonyos pillanatokban azt hittem, hogy az egész világ az enyém. Az is éppen egy ilyen pillanat volt, volt alkohol, tánc, és nyár, meg egy olyan igazi most vagy soha pillanat, amiből akkor éppen "most" lett, később pedig azt kívántam, bár ne lett volna inkább "soha".

Odamentem. Lesmároltalak. Elsétáltam.

A mostani estén nem volt vágy. Nem volt érzés. Nem volt semmi. Egy kósza gondolat volt, hogy odamegyek, lesmárollak, és elsétálok, mert ezt akarom. Be kellett bizonyítanom magamnak, hogy végre van valami, ami úgy történik, ahogyan azt én akarom. Ez nem volt több puszta akaratnál.

Odamentem. Lesmároltalak. Elsétáltam.

Nem esett jól. 

Odamentem. Lesmároltalak. Elsétáltam.

Nem volt jó a lelkemnek, talán nem is akartam igazán?

Odamentem. Lesmároltalak. Elsétáltam.

Akkor miért csináltam? Irányítani akartam? Felnőttnek lenni? Függetlenséget bizonygatni? Bizonyítani magamnak, hogy nekem ez is megy, hogy ezt így is lehet csinálni? 

Odamentem. Lesmároltalak. Elsétáltam.

Már búcsúzkodtunk, és elhúzódtál volna, amikor szóltam, hogy most le foglak smárolni. Nem, nem meg foglak csókolni, hanem le foglak smárolni, ilyen egyszerűen, nyersen, érzelemmentesen. Azt kérdezted tényleg, majd azt mondtad, hogy jó, és mintha innentől bátrabb lettél volna. A szád már a számon volt, mindenféle játékos évődés nélkül húztál közelebb. Éreztem a borostádat, a nyelvedet, a szádat, csak téged nem éreztelek. Nem mozdítottál meg bennem semmit, mert nem téged akartalak. Csak le akartam valakit kapni, és te ott voltál.

Odamentem. Lesmároltalak. Elsétáltam.

Még a szememet is kinyitottam közben, megkockáztatom, hogy unatkoztam. Mást akartam. Nem akartam, hogy amikor kinyitom a szememet TE állj ott, mert közben másra gondoltam. A Cicázós Sárszeműre gondoltam. Milyen lenne vele? Érezném az ő borostáját is, a zongorista ujjait a hajamban, az ujjaival húzna közelebb magához, és talán időnként fel-felmordulna. Ő élvezné, ha harapnám, de az elején nem merne visszaharapni, mert nem akarna bántani. Téged meg sem rendített, pedig kétszer is megharaptalak, ki akartam csikarni belőled valami választ, reakciót, de mintha neked ez az egész csak egy kipipálandó feladat lett volna. Mondjuk, nekem sem volt több. Smárolás pipa, mehetünk haza. Külön.

Odamentem. Lesmároltalak. Elsétáltam.

A Cicázós Sárszeművel hazamentem volna. Összefűzte volna a zongorista ujjait az enyémekkel, és talán szemlesütve, de hazavisz, hogy aztán a szavaival, a szájával becézze le rólam a ruhát, hogy mélyen egymás szemébe nézve menjünk el. Simogatott volna utána hosszan, a mutatóujjával kacskaringós betűket rajzolt volna a hátamra. Ragaszkodott volna ahhoz, hogy ő legyen a nagykifli. 

Odamentem. Lesmároltalak. Elsétáltam.

Pergővel el sem kellett volna mozdulni onnan. A félszeg gyerekessége a múlté lett volna, és most lilára szívott nyakkal, sejtelmesen mosolyogva ülnék az ágyamban. Cicázós Sárszeművel szemben ő elvette volna azt, amit akart. Engem, az örömét, az örömömet. Vad lett volna, és állatias, aki a harapás után visszaharap, aki nyomot hagy rajtam és bennem, mert nyomot akar hagyni. Gyorsan peregtek volna az események, nem hagyott volna gondolkodási időt arra, hogy ki van alul és ki van felül, mindenki egyszerre lett volna mindenhol, a kezei, a lábam, az ajkaink egymáson és mindenhol, és már a puszta gondolat is elpirít. 

Odamentem. Lesmároltalak. Elsétáltam.

Kiábrándító volt. Másokra gondolni, mint akivel éppen smárolok? Azon morfondírozni, hogy miért nem jó? Hogy hol a szikra, az élmény, a pillanat, a vágy, és mi hajt ebben a pillanatban? Nem hajtott semmi. Nem volt ló, megtette a Szamár is. 

Odamentem. Lesmároltalak. Elsétáltam.

Lekezelő? Fájdalmas? Bonyolult? Talán. Nem. Egyáltalán nem. Egyszerű volt, mint az egyszeregy, érvényesítettem az akaratomat. Nőként, férfiasan. 

Odamentem. Lesmároltalak. Elsétáltam.

Cicázós Sárszemű, téged csókoltalak volna, mert soha nem hagynád, hogy elsétáljak. 

Az elmúlt egy hónapban arra gondoltam, az járt a fejemben, hogy nem bántottál meg.

Aztán jön valaki kívülről, egy harmadik, negyedik, ötödik ember, és kommentál. Hozzáfűzi a saját gondolatát a történethez, itt-ott kiegészíti, feltesz néány kérdést, majd elmesél valamit. 

Csak úgy mellékesen.

Abban a hitben éltem, talán kicsit büszke is voltam magamban, miközben dédelgettem azt az éjszakát, hogy nem bántottál meg. Felnőttem, és végre méltóságteljesen sétáltam el egy számomra kellemetlen helyzetből. 

Csak úgy mellékesen. 

Még úgyis tudsz bántani, hogy nem vagyunk egy helyen, egy időben, és nem szól, nem írsz. 

Csak úgy mellékesen.

Tudhatnád Pergő, hogy valaki mindig elmondja. Mindig. Ebben a közegben nincs "titok", meg "légyszi ne mondd el senkinek". Itt mindenki tud mindent, vagy legalábbis tudni akar mindent. Itt mindenki elmond mindent.

Csak úgy mellékesen.

Úgy érzem, hogy tovább adtál, mégcsak nem is tovább léptél, mert azt bizonyára már megtetted, de mást arra bíztatni, hogy közeledjen, még tőled is megrendítő volt. 

Csak úgy mellékesen.