Amikor tegnap új üzenet érkezett tőled, nem is érdekelt a tartalma. 

Repesett a szívem.

Elolvastam az üzenetet, és sírtam, keservesen sírtam, a számat haraptam, már vérzett az ajkam, a szívem, a lelkem, és ordítani akartam.

Repesett a szívem. 

Te írtad az üzenetet, és bár a tartalma nem miattad, de bántott, mégis válaszoltam valami egyszerűt, valami légiesen könnyed kis nyári flörtöt, hogy érezd, nekem kellesz. Nekem még mindig kellesz.

Repesett a szívem.

Mert írtál. Kellett, hogy írj, mert hiányoztál, nagyon mélyen, a lelkem mélyéről kezdtél hiányozni, az üzeneteid, az évődő mondataid, hogy újra egy név legyél a telefonom kijelzőjén saját csengőhanggal.

Repesett a szívem.

Repesett a szívem, mert hiányoztál, és hiányoztál, és akartalak, és akarlak. Akarom, hogy mélyen a szemembe nézz, és viharokról beszélj; akarom, hogy zavarba hozz a kávézóban azzal, hogy mindig a barnát választod majd az ujjad hegyével alig érintve elvedd a barnacukrot az orrom elől; akarom, hogy velem legyél; akarom, hogy beszélj hozzám; akarom, hogy beszélj velem. Beszélgetni akarok veled. Mindenről. Az időjárásról, könyvekről, a zenéről, arról hogyan szereted a tojást, arról, hogy szeretnél engem. Szeretkezni akarok veled, az irodádban, az ágyadban, az ágyamban, az autóban, a parkban, az íróasztalodon, a bőr kanapén, nálad és nálam, és mindenhol. 

Repesett a szívem.

Kellesz, mert ha veled cicázok Sárszemű, akkor nőnek érzem magam, és nem tudom levakarni ezt a kislányos mosolyt az arcomról. Nem is akarom, mert ezeket csak neked tartogatom.

Repesett a szívem.

És te most nem válaszolsz.