Kivéletelesen nem bántottál meg.

Hosszú évek óta, minden találkozásunk alkalmával megbántasz. Hol jobban, hol kevésbé, de a lelkembe mászol, és a találkozásaink után hetekig, vagy hónapokig szedegetem a darabkáimat. Bonyolult ember vagy, miközben mindenki azt hiszi egyszerű vagy, mint egy faék, de én látom, én tudom, mi van benned. 

Kivéletelesen nem bántottál meg.

Egy sebzett és riadt kisfiú vagy. Amit csinálsz, abban utánozhatatlan vagy - erős, felnőtt, független, ügyes, tehetséges, és piszkosul szexi. De az érzelmi intelligenciád egy kiskanáléval vetekszik, és nincs mit szépíteni ezen, a kiskanál magasabb szinten áll nálad. 

Kivéletelesen nem bántottál meg.

Végre én voltam az erős, én voltam a független, én voltam a NŐ, a jégszívű ribanc, akiről már leperegnek a szavak, akit már nem tudsz megbántani, mert nem hagyja, hogy megbántsd. 

Kivéletelesen nem bántottál meg.

Én bántottalak meg. Láttam a szemeden, a csodálatos mézszínű szemedben, hogy valami eltörött. Megállt a kezed a mozdulat közepén, a szád tátva maradt, és valami összetörött benned. Pont úgy, ahogyan bennem szokott. Én is így hullok ám darabokra, amikor a lelkembe mászol, amikor mondasz valamit, amit nem kellene, amikor elfelejted, hogy találkozónk van, és baszol válaszolni az üzeneteimre.

Kivéletelesen nem bántottál meg.

Álltunk egymással szemben, és te megöleltés. Úgy szorítottál, hogy egy röpke pillanatig elhittem, nem akarsz soha elengedni, és imádtam azt a pillanatot. A karodba simultam, és olyan ismerős volt a helyzet, az apropó, a karod, az arcod közelsége, a tested melege. Abban a pillanatban a lehető legjobb helyen voltam, és nem is akartam elkerülni onnan annak ellenére, hogy több száz ember állt körülöttünk. Akkor csak te voltál, és én voltam, és a szívem abban a ritmusban vágtázott, amit te diktáltál.

Kivéletelesen nem bántottál meg.

Nem akartalak megbántani. Nem akartalak megbántani, de láttam rajtad, hogy sikerült. Mondtam valamit -csupán az igazság csusszan ki a számon-, és ezzel az elevenedbe találtam, pedig nem akartam. Nem bántani akartalak, mégcsak nem is a függetlenségemet és felőttségemet fitogtatni, csak szerettem volna ha tudod, hogy ami történt, amiről talán azt hitted nem is olyan fontos - na azok a dolgok engem bántottak. Szomorú voltam. Sírtam. Sokat. Sokszor. Sokáig. Miattad. Miattam. Miattunk. 

Kivéletelesen nem bántottál meg.

Aztán rájöttem, hogy kurvára nem volt olyan, hogy mi. Volt te, meg vagyok én, de mi? Hát az soha nem volt. Nem volt akkor sem, amikor kérleltél, hogy ne menjek el, és nem volt akkor sem, amikor te tehetetlen dühödben a falat verted ököllel, én pedig próbáltalak elrántani onnan. Barát voltam, amikor barát kellett. Tanár voltam, amikor tanár kellett. Rajongó voltam, amikor rajongó kellett. És szerettelek, attól függetlenül, hogy kellett-e, vagy nem.

Kivéletelesen nem bántottál meg.

 De rájöhetnék, hogy az összes eddig tetteddel bántottál. Felnőttem Pergő, és te is felnőttél, már nem az a két szeleburdi kölyök vagyunk, hanem felnőtt emberek. Itt az ideje annak, hogy úgy is viselkedjünk. 

Kivéletelesen nem bántottál meg.

 De közel jártál hozzá.