Nem tudom, miért vagy rám hatással. Vagy miért vagy rám még mindig hatással. 

Egy név vagy a kijelzőn egy fotóval és egy saját csengőhanggal.

Mi van, azt hiszed, ez már szerelem? 

Ez nem szerelem, csupán valami zsigeri vonzalom, amit nem tudok kigyomlálni magamból. Sehogy. Talán nem is akarom annyira kigyomlálni. Talán élvezem, talán élvezlek Cicázós Sárszemű, ahogyan az üzeneted végére a monogramodat írod; ahogyan a nevemet mondod.

Ahogyan a nevemet mondod... Mintha a nevem biztonságban lenne nálad, a szádban, az agyadban, a szívedben, a lelkedben. Mintha mindentől meg tudnál, és meg akarnál védeni. Néha a nevemet sóhajtod, mintha bocsánatért esedeznél, néha élvezettel kevert halk suttogásként szakad fel belőled, és olyankor egy pillanatra megnyugszom. 

Ahogyan cicázol. Egy pamutgombolyagot gurítasz elém. Elkapom. Visszahúzod. Sértődött cicalányként hátat fordítok, mire végigsimítasz rajtam a szavaiddal, és én ismét az öledben találom magam. Összegömbölyödöm, bújok, mosolygok, dorombolok. Te pedig cicázol Sárszemű.

Ahogyan beszélsz. Szeretem az eszedet. És a hangodat. A hangodat kifejezetten szeretem, olyan mézes-meleg-ismerős. Biztonságos. 

Ahogyn kérdezel. Minden kérdésedben benne van a válasz, csak azt nem értem, hogy A Kérdést miért nem tetted még fel.

Nem akarod?

Nem mered? 

Nem egyértelmű a válasz?

Mivel harcolsz Sárszemű?

Kivel harcolsz?

Magaddal? Velem? A belső démonokkal? Az akarattal? A nyilvánvalóval? 

Én akarom Sárszemű. Akarom. 

Erre tegnap döbbentem rá, amikor felhívtál, és a kislányból nagylány lett, mert vége lett, mert tovább lépett, mert nem akar már a múlton sírni. 

Nem tudom, miért vagy rám hatással. Vagy miért vagy rám még mindig hatással. 

Egy név vagy a kijelzőn egy fotóval és egy saját csengőhanggal.

Mi van, azt hiszed, ez már szerelem? 

Nem az.

De a másik kérdésedre, a ki nem mondott kérdésedre igen a válasz.

IGEN.

Azt hiszem tudtalak volna szeretni. 

Miért ne tudtalak volna? Hiszen okos vagy és értelmes, és szeretem, amikor beszélsz. Talán ha máskor találkoztunk volna, más helyzetben, akkor bizony remek barátok lehettünk volna.

Azt hiszem tudtalak volna szeretni.

Barátsággal, őszintén, odaadóan. Beszélgettünk volna könyvekről és filmekről, rólad meg rólam. Rólunk. Talán lett volna rólunk, talán nem, igazából mindegy is.

Azt hiszem tudtalak volna szeretni.

Volt régen, nagyon régen valaki. Valaki, aki olyan volt, mint te, hasonló, olyan ismeretlenül ismerős, barátságos és szeretetreméltó, és annyira szeretett. 

Azt hiszem ő szeretett.

Legalábbis azt hiszem szeretett, csak aztán megnémult, eltűnt, lelépett. Hirtelen nem volt helye az életemben. Időnkét még mar a hiánya.

Azt hiszem tudtalak volna szeretni Sárszemű.

Azt hiszem szerettelek Valaki.

Gondolkodtam rajtad Cicázós Sárszemű.

Az ártatlan, apró flörtjeid a csontomig hatolnak, és nem tudok vele mit kezdeni. 

Mélyen a szemembe nézel, és biztosítasz arról, hogy mindig a barnát választod, és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy a cukorra reagálsz így, vagy a frizuráramra. Kicsit remélem, hogy a frizurámra. Aztán elveszed a cukrot.

Gondolkodom rajtad Cicázós Sárszemű. 

Elejtesz egy kétértelmű megjegyzést, és én elpirulok, érzem, ahogyan a pír elönti az arcomat, a nyakamat, és folyamatos, gyors tempóban kúszik lejjebb. És még lejjebb. Lejjebb.

Gondolkodom rajtad Cicázós Sárszemű.

Cicázol. Ismerős a helyzet, talán máskor bele is mennék a játékba, de ma valahogy, valamiért csak egy ártatlan kislány vagyok, aki minden nyűgjével a sarokba szeretne gubbasztani, hogy aztán valaki kicsalogassa onnan, és megszeretgesse. Megtennéd, Cicázós Sárszemű? Kicsalogatnál, megszeretgetnél, megsimogatnál? 

Gondolkodom rajtad Cicázós Sárszemű.

De nem jutok semmire.

Kivéletelesen nem bántottál meg.

Hosszú évek óta, minden találkozásunk alkalmával megbántasz. Hol jobban, hol kevésbé, de a lelkembe mászol, és a találkozásaink után hetekig, vagy hónapokig szedegetem a darabkáimat. Bonyolult ember vagy, miközben mindenki azt hiszi egyszerű vagy, mint egy faék, de én látom, én tudom, mi van benned. 

Kivéletelesen nem bántottál meg.

Egy sebzett és riadt kisfiú vagy. Amit csinálsz, abban utánozhatatlan vagy - erős, felnőtt, független, ügyes, tehetséges, és piszkosul szexi. De az érzelmi intelligenciád egy kiskanáléval vetekszik, és nincs mit szépíteni ezen, a kiskanál magasabb szinten áll nálad. 

Kivéletelesen nem bántottál meg.

Végre én voltam az erős, én voltam a független, én voltam a NŐ, a jégszívű ribanc, akiről már leperegnek a szavak, akit már nem tudsz megbántani, mert nem hagyja, hogy megbántsd. 

Kivéletelesen nem bántottál meg.

Én bántottalak meg. Láttam a szemeden, a csodálatos mézszínű szemedben, hogy valami eltörött. Megállt a kezed a mozdulat közepén, a szád tátva maradt, és valami összetörött benned. Pont úgy, ahogyan bennem szokott. Én is így hullok ám darabokra, amikor a lelkembe mászol, amikor mondasz valamit, amit nem kellene, amikor elfelejted, hogy találkozónk van, és baszol válaszolni az üzeneteimre.

Kivéletelesen nem bántottál meg.

Álltunk egymással szemben, és te megöleltés. Úgy szorítottál, hogy egy röpke pillanatig elhittem, nem akarsz soha elengedni, és imádtam azt a pillanatot. A karodba simultam, és olyan ismerős volt a helyzet, az apropó, a karod, az arcod közelsége, a tested melege. Abban a pillanatban a lehető legjobb helyen voltam, és nem is akartam elkerülni onnan annak ellenére, hogy több száz ember állt körülöttünk. Akkor csak te voltál, és én voltam, és a szívem abban a ritmusban vágtázott, amit te diktáltál.

Kivéletelesen nem bántottál meg.

Nem akartalak megbántani. Nem akartalak megbántani, de láttam rajtad, hogy sikerült. Mondtam valamit -csupán az igazság csusszan ki a számon-, és ezzel az elevenedbe találtam, pedig nem akartam. Nem bántani akartalak, mégcsak nem is a függetlenségemet és felőttségemet fitogtatni, csak szerettem volna ha tudod, hogy ami történt, amiről talán azt hitted nem is olyan fontos - na azok a dolgok engem bántottak. Szomorú voltam. Sírtam. Sokat. Sokszor. Sokáig. Miattad. Miattam. Miattunk. 

Kivéletelesen nem bántottál meg.

Aztán rájöttem, hogy kurvára nem volt olyan, hogy mi. Volt te, meg vagyok én, de mi? Hát az soha nem volt. Nem volt akkor sem, amikor kérleltél, hogy ne menjek el, és nem volt akkor sem, amikor te tehetetlen dühödben a falat verted ököllel, én pedig próbáltalak elrántani onnan. Barát voltam, amikor barát kellett. Tanár voltam, amikor tanár kellett. Rajongó voltam, amikor rajongó kellett. És szerettelek, attól függetlenül, hogy kellett-e, vagy nem.

Kivéletelesen nem bántottál meg.

 De rájöhetnék, hogy az összes eddig tetteddel bántottál. Felnőttem Pergő, és te is felnőttél, már nem az a két szeleburdi kölyök vagyunk, hanem felnőtt emberek. Itt az ideje annak, hogy úgy is viselkedjünk. 

Kivéletelesen nem bántottál meg.

 De közel jártál hozzá. 

Amikor ma megláttalak a folyosón, átszaladt az agyamon, hogy most odamegyek, nyakon csaplak, aztán mint aki jól végezte a dolgát készítek egy kávét, rágyújtok egy cigarettára, és amikor komótosan kifújom a füstöt, nem törődve a tüdőm nyöszörgésével, megkönnyebbülök.

Megkönnyebbülök.

Ehelyett kedvesen rád mosolygok, köszönök, és miközben mosolygok, még mindig nyakon akarlak verni. 

Megkönnyebbülök.

Nem érzed magad bunkónak és hisztériás óvodásnak, hogy még te vagy megsértődve? Hm, Borsófiú, mondd csak! Nem zavar, nem bosszant, nem gondolod, hogy Te másztál az én lelkembe? Nem gondolod, hogy itt én vagyok a sértett fél?

Megkönnyebbülök.

Mondd csak Borsófiú, tulajdonképpen mi bajod van? Hiszen boldog vagy, nem? Akár mosolyoghatnál is, kedves is lehetnél, és te mindezek ellenére dúlva-fúlva járkálsz a folyosón, morcos vagy, és egy szia is nehezen szakad ki belőled.

Megkönnyebbülök.

Nem kell a köszönésed.

Szia Sárszemű!

Hiányoztál.

A hangod, a huncutságod, a csipkelődő flörtölésed. Az, ahogyan, és amikor olyan kellemes torokhangon búgsz a telefonba, és nem tudom eldönteni, hogy kedves vagy, csipkelődsz, vagy flörtölsz.

Hiányoztál.

Megnyugtat a hangod. A lényed, a stílusod, ahogyan évődünk, és bár rólam van szó, akkor is rólad van szó, és én ezt szeretem. Minden mondatottal közelebb kerülünk valamihez, valami hatalmas színes-szagos sötéten örvénylő masszához, ami magával ragadt és beszippant. 

Hiányoztál.

Szeretem, amikor nevetsz. Az olyan gyermekein őszinte, olyan gurgulázó nevetés, hogy látom magam előtt, ahogyan apró ráncok táncolnak a sárszínű szemed körül.

Hiányoztál.

Szeretem, amikor felhívsz. Ilyenkor mindig azt képzelem, ahogyan nagy levegőt véve várod, hogy beleszóljak a telefonba. Talán magad elé képzelsz, ahogyan mosolygok, ahogyan a vigyoromat próbálom visszafojtani, amikor megjelenik a neved és az arcod a kijelzőn. 

Hiányoztál.

Sokat gondolkodtam rajtad.

Eszembe jutott az az éjszaka, meg az a másik, amelyik nekem jó volt, és szerintem neked is, és aztán rád nézek, meg a lányra, aki melletted ül, és elbizonytalanodom. 

Sokat gondolkodom rajtad.

Szóval ott ül melletted ez a lány, és szájszegletben bújkáló mosollyal nézem, mert értem. Minden értek Borsófiú, annyira mindent, amennyire te sem értheted ez az egészet. Értem, hogy a másik lány szebb, és dekoratívabb, ő kirakatlány, és mutogatható, és az égig érő lábaival no meg a vártoronyból földig érő hajával imádnivaló.

Sokat gondolkodtam rajtad.

Én kedvelem őt. Kedves és mosolygós, parányit talán féltékeny,de én kedvelem őt. Megtanultam kedvelni, mert tudtam, hogy te nem fogsz tudni mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy én kedvelem a barátnődet. Nem is tudtál. Hoztál nekem egy fröccsöt, és mintha ezzel akartál volna elérni mindent: bocsánatot, felejtést, és elfogadást.

Sokat gondolkodtam rajtad.

Mondanám, hogy gyáva voltál, de nem lenne igaz. Baromi nagy bátorság kellett ahhoz, hogy ezt be és felvállald, de megtetted. Én pedig szenvedtem. Mármint az elején, mostmár inkább csak sztoikus nyugalommal mosolygok, és tudom, hogy amikről azt hittem sebek, azok sosem voltak sebek. Nem voltál elég ahhoz, hogy sebet ejts rajtam, találkoztam már nálad dörzsöltebb fickóval.

Sokat gondolkodtam rajtad.

De már nem akarok.

Megláttalak ma, és a pillangók táncolni kezdtek a gyomromban. 

Belülről csiklandoztak, és néhány másodperc múlva éreztem, ahogyan elönti arcomat a pír. 

Megláttalak ma, és a pillangók táncolni kezdtek a gyomromban. 

Eszembe jutott a kezed, a csodálatos kezed, ami egy hideg éjszakán végighaladt a gerincem mentén, a kezed, amelyik nem hagyott kihűlni a téli éjszakán. Éreztem, ahogyan elönti arcomat a pír.

Megláttalak ma, és a pillangók táncolni kezdtek a gyomromban. 

Nem tudom, hogy akarlak-e, nem tudom, hogy akarsz-e. Csak azt tudom, hogy valami húz feléd. Mintha te lennél a héj, én pedig az elszökött borsószem. Legbelül érzem, hogy mi vagyunk a borsó meg a héja, a kiskifli és a nagykifli, és miattad még a kiskifliséget is vállalnám. 

Megláttalak ma, és a pillangók táncolni kezdtek a gyomromban. 

Szeretnék... Szeretnék beszélgetni veled. Rólad, magamról, az életről, a világról, a könyvekről, a BKV-ról, a politikáról, az alkoholról. Tudni akarom mi volt a jeled az oviban, hogy hogyan szereted a tojást, hogy az ágy melyik oldalán alszol. Látni akarom a gyerekkori képeidet, kacagni szeretnék veled a fürtös fejeden, mosolyogni a farsangi jelmezeiden.

Megláttalak ma, és a pillangók táncolni kezdtek a gyomromban. 

Melodramatikus összhangzatnak látszol egy várárokkal körbevett elefántcsonttorony tetején.

Megláttalak ma, és a pillangók táncolni kezdtek a gyomromban. 

Voltam ott. Éltem ott. Rossz volt ott. 

Megláttalak ma, és a pillangók táncolni kezdtek a gyomromban. 

Gyere le.

Megláttalak ma, és a pillangók táncolni kezdtek a gyomromban. 

Fekszem az ágyamon, és te jársz a fejemben.

Behunyom a szememet, és hirtelen ott vagy körülöttem. Nem ismerlek, mert sosem láttalak, és mégis ismerlek egy kicsit, a magunk furcsa módján. 

Fekszem az ágyamon, és te jársz a fejemben.

Behunyom a szememet, és hagyom, hogy ott legyél a körülettem. A fejemben. Bennem. Hirtelen elönt a vágy, hogy érezni akarlak - igazából érezni magamban, magam mellett. 

Fekszem az ágyamon, és te jársz a fejemben.

Ajkad az ajkamon, majd a nyakamon, és már csak a képzelgésre is felnyögök. 

Fekszem az ágyamon, és te jársz a fejemben.

Én azt hittem csak játszunk. Azt hittem játék az egész beszélgetés, az elmúlt néhány hónap nem több, mint egy ártatlan flört, ahol mindketten tudjuk, hogy ez lehetetlenebb küldetés, mint Olimpiát szervezni Magyarországra. 

Fekszem az ágyamon, és te jársz a fejemben.

Azt hittem játszol. Magadat, egy szerepet. Sosem gondoltam, hogy ez az egész komoly, vagy azt, hogy ez az egész lehet komoly. 

Fekszem az ágyamon, és te jársz a fejemben.

Hirtelen borítottál mindent. Bedobtad a szeretlek kártyát, és egy pillanatra megállt az idő. Hogyan szerethetsz valakit, akivel sosem találkoztál? Hogyan szerethetsz, amikor alig tudsz rólam valamit? Hogyan szerethetsz, amikor én sem szeretem saját magam?

Fekszem az ágyamon, és te jársz a fejemben.

Ígértél nekem egyszer egy óriáspizzát ketchup szívvel.

Kivételes nap volt - beszélgettünk. Nem egymás mellett, hanem egymással, távolról és mégis olyan közelről. Tervezgettünk. Jövőt, nyaralást, családot, talán még gyereket is. Az én jövőm a te jövőd volt, ezért csak úgy emlegettük,a jövőnk.

Ígértél nekem egyszer egy óriáspizzát ketchup szívvel.

Azt mondtad nem lesz semmi baj, maximum pizzafutár leszel, és én leszek az egyetlen, aki óriáspizzát kap majd tőle ketchup szívvel. 

Ígértél nekem egyszer egy óriáspizzát ketchup szívvel.

Nagyon fiatal voltam, és nagyon akartam hinni neked. Akartam hinni, hogy ez az egész valódi. Hinni akartam a szeretetedben, és bíztam abban, hogy felismered bennem a lehetőséget. Felismered bennem a lehetőséget a boldogságodra.

Ígértél nekem egyszer egy óriáspizzát ketchup szívvel.

Elhagytál. Úgy hajítottál el, mint az emberek az üres pizzásdobozt. Talán az sem érdekelt hova esek, a jövőnkből jövőm és jövőd lett, és úgy seperted el azt a sérülékeny születőfélben lévő véd és dacszövetséget, amiből valami földöntúli szerelem lehetett volna, mintha egy idegesítő morzsa lettem volna az ebédlőasztalon.

Ígértél nekem egy óriáspizzát ketchup szívvel.

Ígértél még közös jövőt, boldogságot, szerelmet, nevetést, örömöt, gyereket, lehetőséget, kutyát, közös életet, gyűrűt. 

Ígértél nekem egy óriáspizzát ketchup szívvel. 

Hazudtál. Hazudtál jövőről, boldogságról, szerelemről, nevetésről, örömről, gyerekről, lehetőségről, kutyáról, közös életről, gyűrűről, óriás pizzáról ketchup szívvel. Hazudtál magadról, hazudtál rólam, és hazudtál rólunk. Hazudtál az életről. Hazudtál érzésekről.

Ígértél nekem egy óriáspizzát ketchup szívvel. 

Felnőtt akartam lenni, és kitartani. Tímár Zsófi akartam lenni, aki soha nem adja fel. Aztán megírtad azt a levelet, és mindamellett, hogy egy három soros levéllel döntöttél romba engem, a jövőmet, és a nőiességemet, én mégis szerettelek. Bizonygattam másoknak és magamnak, hogy vissza fogsz jönni, mert te is tudod, hogy összetartozunk.

Ígértél nekem egy óriáspizzát ketchup szívvel. 

Fiatal voltam. Naiv voltam. Hiszékeny voltam. Átvertél. Azt hittem te leszel az első, és amikor később az első mellett feküdtem, rád gondoltam. Tudod mit mondott erre az első? Hogy mennyire szerencsés lehet az a srác, akit egy lány mindezek után ennyire tisztán, ennyire magától értetődően szeret. 

Ígértél nekem egy óriáspizzát ketchup szívvel. 

De már nem vagyok éhes.