Cicázunk.
Írok Neked valamit, teljesen, totálisan ártatlanul, te pedig válaszolsz valamit, amit én automatikusan a szexi, búgó hangodon hallok a fejemben. Látom magam előtt a csillogó sárszínű szemeidet.
Vajon akkor is csillog, amikor a válaszomat olvasod?
Cicázunk.
Válaszolsz, pedig talán nem kellene.
Válaszolok, pedig talán nem kellene.
Várom a válaszodat, és reménykedem, hogy várod a válaszomat.
Cicázunk.
Valami teljesen másról beszélünk, mégis olyan furcsán ismerős a téma.
Cicázunk.
Te bezzeg teljesen más vagy, mint a Cicázós Sárszemű. Neked olyan meleg, szinte tüzes barna szemeid vannak, és huncut mosolyod. Igen, a mosolyod...!
A hátamat simítod.
Puha vagy. Sokkal puhább vagy, mint a Cicázós Sárszemű. A Cicázós Sárszemű szabálykövetőnek és időnként túl merevnek tűnik - hiszen már csak a szakmáját tekintve sem lehet laza.
A hátamat simítod, vagy a lelkemet?
Puha vagy. Szeretgetős. Figyelmes.
A hátamat simítod.
Magadhoz szorítasz, és a hátamat simogatod, hogy ne fázzak. Már nem fázom. Jó veled. Az érintésed puha és forró, olyan szokatlanul ismerős a testemen. Mintha hirtelen egyek lennénk, mintha összetartoztunk volna valamikor régen, csak tévedésből szétváltunk, igen, mi vagyunk a borsó meg a héja, én vagyok a kifejtett borsószem, aki ismét rátalált a héjára, és soha, de soha, de soha többet nem akar kifejtett magányos borsószem lenni.
A hátamat simítod.
Időről-időre magadhoz szorítasz, és én kapaszkodok beléd. A hátadba, a karodba, amivel annyira szilárdan tartasz, hogy egy pillanatra elhiszem, senki és semmi nem mozdíthat ki ebből a biztonságból. A borsó, meg a héja.
A hátamat simítod.
A hátadat simogatom, végig a gerinced mentén haladok az ujjaimmal, csigolyáról csigolyára. Ha tudnék zongorázni, Chopint játszanék rajtad, törékeny melódiát masszív összhangzattal, hogy érezd, több van bennem, hogy tudassam több van benned, mint amit elsőre látnak az emberek. Zongorajáték nélkül is tetszik, amit a kezem alatt érzek. A mínuszok ellenére átsüt a pólódon a bőröd forrósága, és egy pillanatra gondolatban már egészen máshol vagyunk.
Beszélsz hozzám, én beszélek hozzád, és nem tudom mivel hallasz, a füleddel, a szíveddel, vagy az eszeddel, de hallasz. Értesz.
Időről-időre közelebb hajolsz, hogy jobban halld, amit mondok, és közben nem engedsz el. Nem engedsz el.
A hátamat simítod, vagy a lelkemet?
Szeretem, ahogyan a hátamat simogatod, meg tudnám szokni. Kitartó vagy és lelkes, én pedig szeretetéhes és hálás. Hálás a helyzetért, érted, a meleg kezedért, ami nem hagy kihűlni a hidegben.
A hátamat simítod, és engem már nem érdekel a Cicázós Sárszemű. Már csak Te vagy, Én vagyok, és receg a szívem azért, hogy legyen Mi.
A hátamat simítod, vagy a lelkemet?
A lelkemet.
