Sajnálom - mondod, és tudom, hogy sajnálod. 

A fülembe búgsz, olyanokkal dobálózol, hogy nem az én hibám, és nem a te hibád, majdhogynem azt mondod ezt dobta a gép. A sors. A karma. Isten. 

Nem, ezt így nem mondod ki, de kellemetlen a helyzet nekem is, neked is, és sajnálod, és sajnálom, és tudom, hogy sajnálod, és tudod, hogy sajnálom. 

A fülembe búgsz halkan, és már nem nyugtat meg a hangod, már nem tud megnyugtatni amit mondasz. 

Elvesztettük.

Csúnyán, fájdalmasan, holott én sejtettem, hogy ez lesz. Már te sem bízhatsz, hogy meglesz ez. 

El vagyok keseredve. 

Sajnálom - mondod,és tudom, hogy sajnálod, de most nem érdekel, hogy sajnálod. 

Ne sajnáld, keress megoldást, adj ötletet, támogass, és védj meg! Az Isten verje meg, az lett volna a feladatot, hogy megvédj, hogy óvj ettől ami most rám szakadt, de te cicáztál Sárszemű, cicáztál, és közben mintha elsikkadt volna a lényeg. - az ügy, a lehetőség, és én. 

Név voltam egy papíron, egy telefonkijelzőn, egy e-mail elején. 

Közben pedig ember vagyok, riadt kis veréb egy hideg téli éjszakán egy ágon, a semmi ágán ül a szívem, a lelkem szétszakadt, és mégis úszom az árral szemben. Mert kellett, mert akartam, mert bíztam, mert hittem, mert reméltem. 

Sajnálom - mondtad, és hallottam, hogy sajnálod.

Leráztalak, és bár bántani nem akartalak, hallottam a hangodon a csalódottságot, felszakadt belőled egy olyan mélyről jövő sóhaj, hogy a világ összes felhőjét el tudtad volna fújni egy levegővel. 

Kellett, hogy magamra hagyj, hogy később visszajöhess.